Na kérem.
Elmondanám, hogy a hétfő hülyeség, és be kéne tiltani. Semmi bajom nem volt két nap 10 fokban sátorozástól, hülye közlekedéstől, cicaharcoló emberektől, amíg nem jöttél Te. Örülhettem volna,hogy nem raktak még ki aktuális tartózkodási helyemről, nem ettek meg éjszaka a mókusok, számlák aligha lepték el a postaládát, nem értek utol vérszomjas aláírás-gyűjtő kéregetők, túléltem a világvégét, orvtámadást, blogírást, virrasztást, meg amit kell. Hadd meséljek egy pár hete esett hétvégéről:
Tudod, Hétfő, a barátság fura dolog. Vannak belőlük a létező legfurcsábbaktól az egészen unalmasokig, pont, mint a szőnyegminták, vagy a reggeli kávéhab mozaikjai. Az én barátságom jó régen kezdődött, ráadásul egészen véletlenül. Amolyan megértő-átérző barátság, kis vérszívással egymás mellett/ellen. Adott egy kisebb városka, megy egy nagyobb, a gondot a vidékiekre jellemző elhúzódás okozza minden furcsa, nem hétköznapi alaktól, és a kliséken túl magára marad két ember, akik végre találkoznak. Mindketten túl hiúk ahhoz,hogy elmondják, mennyire jó egy kicsit nem annyira magányosnak lenni. Tekergés az ódon városban, órákon át vitatkozás leendő és megvalósíthatatlan találmányokról, erős légvárak épülnek, saját lelki öregségüket nem érzik olyan öregnek, örömmel követik a száz évvel ezelőtti illemet, eleganciát, sűrűn szőnek gondolatokat örökké tartó képzeletbeli városok lényeiről.
Később észrevétlen eltörik az egész, rettegés, félelem költözik a két ember közé, vad, ki nem mondott szavak, és a végtelen önzés, egyik oldalról azért,hogy megmaradjon valamilyen minimális szeretet kettő között, a másik felől,hogy más legyen a kötelék,erősebb, hatalmasabb, elnyomóbb. Onnantól csak másfél év sodródás, időnként fellobbanó kiáltás a néma csendbe, de sosem érkezik válasz.
Aztán elérkezünk szeptember 21.-22 közötti éjszakára, ami életem egyik legkeményebb, legkellemetlenebb elejű, és legfurcsább beszélgetése, órákon át, ahogy régen: a barokkos filozófia lassan lehámlik, tekeregve, körömfont szavak követik egymást, aztán marad egy szó. Egyetlen egy: Sajnálom. Nem érkezik válasz. Igazából nem is kell rá mit mondani, túl jól ismerik egymást. Azt is tudják, hogy van még egy "sajnálom" ami örökké ott fog lebegni, mint egy árnyék, amíg a másik büszkeség nem törik meg végleg. Lehet évek kellenek hozzá. Egyikük azon gondolkozik, hogy lesz-e olyan, mint régen, vagy csak hasonló. Vagy, hogy van-e még baráti érzés, vagy csak ő képzeli? Inkább fest egy képet, és vár. Nem kell semmit tennie ezen kívül, ha van bármilyen Sors, majd úgyis odatalál.
Csak, hogy kicsit piszkálja az illetőt, visszamegy a friss képhez, amit az imént töltött fel az oldalára, és hozzácsap egy keresztnevet, amiről tudja,hogy a másik teljes szívéből gyűlöli.
U.i.: szeressétek egymást gyerekek, főleg a macskákat.